pille

làtod? van saját lepkém.
és eddig minden rebbenése
hűtötte "belsőm kibbugyanó
kollázsát"
most fal fel!
borotva már 
a szárny, és
fraktál,
és sülyedek magamba.
körmöm alatt
lassan száradó hùssal
tàplàlom s
ahogy oszlom is gyönyörű
mert vesztemben is

pont az a lélek ő
tőle félek csak,
törékeny mint a szellő,
sors szerűen fùjja vitorlám,
utána kapok mèg egyet,
hálóm vénàt ér.
nem akarok több tavaszt!
noha nem haragszom
semmiért(.)

                          (Szendrői Csaba, 2010) 

pár nap, és már csak a langyos kifőzde-szagok melegítik az utcákat. 

cigaretta, fertőző mélabú: 

itthon budapest.

                                                               bad trip.

látni az embereket, ahogy egy pillanatra kizökkennek a szerepükből, látni, ahogy lassan felemészti őket egy olyan érzés, amit nem tudnak megérteni, egy olyan valóság, ami nem az ő valóságuk. és észreveszed, hogy minden csak miattad van, és hogy melletted a kamerák egyre közelebb jönnek, és a végén már premier plánban láthatod, ahogy összedől a világ. nagyon lassú, nagyon gyors, nagyon undorító napok ezek, amikor aligha szólhatsz arról, amit valójában gondolsz, és amiben nehéz őszinte kijelentéseket tenni, amiben túl könnyű azt mondani, hogy 'nem figyeltem'.

szilánkokat akartam, töredékeket, egy darabot magunkból, akkor talán nem lett volna

 ...

nem figyeltem. 

álmosan köszönt ránk a reggel. hideg, nehéz levegő keringett körülöttünk, én pedig reszkettem, mikor lehúztam magamról a takarót. az ablaknál találtam meg, rémesen fehér volt, sápadt keze lomhán csüngött fekete-fehér csíkos nadrágja mellett.

egyfolytában felfelé nézett, és egyre csak lejjebb zuhant.

láttam, ahogy megfeszül, majd elernyed az ökle. elviselhetetlenné gyűrtük a várakozást. legalább tudtuk volna, mit akarunk annyira. még az is lehet, hogy csak én voltam ennyire bizonytalan. talán ő tudta, merre tartunk, és mégsem tett semmit. azokban a napokban kapcsolatunk ezerféle változatát éltem meg magamban, csak kettőnkre figyelve, arra, hogyan reagálnánk bizonyos helyzetekben, és ijesztő volt rájönni, hogy nem tudom őt máshogy elképzelni. csak ezt az alakot láttam folyton, ahogy ott áll az ablak mellett és néz egyre csak felfelé, azt a mérhetetlenül szürke és homogén eget fürkészve. nagy testű fekete madarak szálltak el a tetőnk felett míg én mentateát főztem és piros színű bögrékbe töltöttem, hátha az felmelegít vagy megnyugtat minket. késő ősz volt már, a fák rég lehullajtották rozsdás leveleiket.

rengeteget esett az eső, és mintha az idő is egyre szomorúbb lett volna.

nagy klasszikusokat olvastam és semmit nem értettem a fellengző és magasztos szavakból. a metronóm néhai kattogása jelezte csupán az időt, a hőmérő pedig az érzéseinket.

mindig egyre hidegebb volt.

sosem tágított az ablak mellől, hiába kértem. az utolsó napokban már nem is válaszolt, mintha minden kapcsolata megszűnt volna az evilági komor telekkel. láttam a szavaimat, ahogy tétován bolyonganak a hallójárataiban, de sosem találnak értő fülekre.

az utolsó reggel még hidegebb volt a szobában, és különös érzés fogott el, mikor nem találtam az ablaknál. először furcsa vágyakozás kerített hatalmába, aztán az a mérhetetlen nyugalom, amit csak a végső elkerülhetetlen közeledtével érezhet az ember. olyan földöntúli nyugalom volt ez, olyan hatalmas és álomszerű, amilyet még sosem tapasztaltam azelőtt. a kezem remegése csodálatos felfedezés volt csupán, azé az elképesztő felfedezésé, hogy van kezem.

sosem haragudtam rá, és nem is jutott eszembe, hogy talán így lenne helyes. halk kattanással nyílt az ablak, és hideg, téli levegővel telt meg a szoba.

üveggyöngyökké fújta szét testemet a csend. selyemtapintása volt a szélnek, a felhők pedig puha útitársként repültek velem. belém ragadt ez a mérhetetlen idill, csendes zsibbadás, ódon gyötrelem.

ott, ahol már a mély, tengerízű levegőt sem érezni. ott találkoztunk újra.

nem lehet elég dühösnek lenni, amikor ennyifélét érez az ember.

kezdett minden túlontúl gyermekivé válni ahhoz, hogy bárki komolyan tudja venni. hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt a célom, de nem is lenne helytálló azt mondani, hogy volt bármiféle célom is. az egész valahogy nem erről szólt. sokkal többet jelentett minden más, amit nem önszántunkból tettünk. nem akartam többé az lenni, aki megragad a pillanat gyönyörűségében és utána nem tud belőle kimászni. erősen akartam fogni a kezetek, hátha képes leszek veletek együtt létezni, de a végére már teljesen másért nyújtottam a kezem. nem kapaszkodót kerestem, annál valami sokkal szomorúbb és szánalmasabb dolgot, amire csak egy bábszerű, lélektelen test vágyhat, amikor abba az irányba rángatják, ahová nem akar menni. aztán jött az az emelkedett érzés, amikor nem volt többé szükségem a lábamra, vagy a fülemre, hogy halljam a hangokat, vagy a zenét, ami annyira sokat jelent. amikor már nem volt jelentősége semmilyen mozdulatnak, amikor hiába kapnak el, hiába azok a nagyon felszínes hazugságok, hogy "jól vagyok". amikor rá kell jönnöd, hogy az a behúzott szárnyú zuhanás megint csak a kétségbeesett napok következménye, olyan időké, amikor hiába beszéltél, mégsem sikerült elmondanod, amit szerettél volna. olyan zuhanás volt ez, amikor csak a padlóig eshetsz. olyan zuhanás, amikor a másodpernyi öntudatlan eufóriából fel kell állnod és észre kell venned, hogy megint nem tűntél el. erre ráeszmélve az ember nem lehet jól. 

és valahogy mindig azt hittem, hogy minden olyanná válik majd, ahol óceánnyi mélységekbe bújva, suttogva intünk búcsút és nagyon messze visznek majd a hullámok. olyan helyre, ahol eggyé válik a víz és levegő, ahol megszűnik a horizont, ahol a nap már nem egy üres korongot jelent az égen. nem lesznek emberek, elhagyunk minden madarat, és senki nem tudja majd, hogy milyen a levegőben úszni. a tökéletes csendet hallgatjuk és csak a végtelent látjuk majd. riasztó, üres, rohadt nagy végtelenek leszünk, a legkibaszottabb végtelenek a végtelenségben. nem lesznek határok. minden fehér lesz, 'platónyi vakfehér' és bántóan tiszta.  nem leszünk többé azok, akik elhajóznak egy bálna felett és soha nem tudják meg, hogy mi volt alattuk.

szeretett volna eggyé válni

összeérni.

nagyon kevés időm van elszakadni.

hétfő

           kedd 

                      szerda 

nem akarok semmit.

te vagy együtt minden.

nincs hová ugrani. 

képzeletben 

letépte a piros időt.

álmait kimarták

a tisztítószerek. 

hétvégi hétköznapok. hétköznapi üresség. üres városok. városi emberek. emberek arc nélkül. nélkülözhetetlen konfettik. konfettit porszívózni kell. kell még? még van pár. párnacsata durvaságokkal. durva dolgok 9 nap alatt. alattam űr van. van papírom nekem is. iskolába már nem járunk. járunk? járunk egyáltalán. egyáltalán nem értem. értelmetlen kérdések. kérdezz felelek. felelhetsz ha tudod. tudni valamit, amit senki más. másnak adjuk, ha elfogadja. elfogadni az egészet. egészben bekapni egy hatalmas epret. epres rágó. rágásra alkalmatlan. alkalmas időpontok. időpontban érkezni. értekezni veletek. veled megyek el. eladni a tartozást. tartozni idegennek. idegennel beszélgetni néha. néha sírok és állandóan hányingerem van.